Túl gyors a klímaváltozás a sarki nyúlnak

Télen hófehér, nyáron szürkésbarna a sarki nyúl – így próbálja elkerülni a ragadozók tekintetét. De a klímaváltozás miatt egyre bizonytalanabb, hogy mikor olvad el vagy hullik le a hó, amit úgy tűnik, a nyulak képtelenek követni.
Amerikai kutatók 50 sarki nyulat jelöltek meg rádiónyakörvvel a Sziklás hegységben. A nyulakat ezután hetente felkeresték, lefényképezték őket és megvizsgálták, mennyire tűnnek ki tíz méteres sugarú környezetükből. Ha a bunda színe legalább 60%-ban elütött a környezettől, a nyúl igencsak szembetűnő lett, vagyis a ragadozók könnyen észrevehették.

Ezzel a módszerrel azt is meg lehetett állapítani, hogy a nyulak az időjárással összhangban vagy attól függetlenül vedlenek-e. 2010-ben a tél szokatlanul meleg volt a Sziklás-hegységben, így 160 napon át borította hó a tájat. A következő évben viszont 30 nappal később olvadt el a hó. Ennek ellenére a nyulak minden évben ugyanakkor, október 10-e és április 10-e körül kezdték a körülbelül negyven napos vedlést. Ugyan képesek voltak valamennyire lassítani vagy gyorsítani az ütemén, de ez nem elég ahhoz, hogy lépést tartsanak a klímaváltozással. A kutatók modelljei szerint ugyanis 2050-ben egy hónappal, az évszázad végén viszont két hónappal rövidebb lesz a tél, mint most. Ez azt jelenti, hogy a nyulak vedlése 1-2 hónappal lemarad majd a tél kezdetétől és végétől.

Ha hófehér bundában üldögélnek a fekete talajon, sokukat elkapják majd a ragadozók, de elképzelhető az is, hogy felgyorsul az evolúciójuk, és képesek lesznek alkalmazkodni a rövidebb télhez a nyulak. Az ország más pontjain már most is eltérő időpontban vedlenek, van, ahol egész évben megtartják a téli bundájukat.

A sarki nyulak, épp a színük miatt, szembeötlően mutatják, hogyan hat a klímaváltozás az élővilágra. A tápláléklánc révén viszont nehezebben megjósolható hatásokkal is számolni kell. David Mech professzor 1986 óta követi a kanadai Ellesmere-sziget sarki farkasainak életét. A klímaváltozás itt is egyre változékonyabbá tette az időjárást, ami azt jelentette, hogy a nyári, hómentes időszak egyes években akár a felére csökkent. A sarki nyulak és a pézsmatulkok – a farkasok zsákmányállatai – viszont nyáron halmozzák fel azt a zsírkészletet, amivel átvészelhetik a telet. 1997-ben és 2000-ben, amikor még augusztusban is megmaradt a hó – ez a meteorológiai mérések szerint 1990 előtt soha nem fordult elő – a nyulak és a pézsmatulkok száma harmadára, illetve huszadára csökkent. A rövid nyarat követő években a kutatók egyetlen farkast sem láttak, holott korábban minden évben találkoztak legalább hárommal, de olykor tizenhárommal is. A sarkvidéken a nyári hónapokban is fagypont körüli az átlagos hőmérséklet, ezért a legcsekélyebb hőmérsékletváltozás is felboríthatja az élőhelyek kényes egyensúlyát.

Ringató

Megható látvány, amikor egy ragadozó óriási szemfogai közé veszi a kicsinyét és óvatosan átszállítja egyik helyről a másikra. A kétmázsás zsákmányt is leterítő oroszlán egyetlen karcolást sem ejt 1-2 kilós kölykén. De macskáknál, kutyáknál, rágcsálóknál is gyakori, hogy az anyák költöztetéskor nyakon csípik utódjaikat, amik moccanás nélkül lógnak anyjuk szájában. Vajon miért nem visít és kapálózik ilyenkor a kölyök? Talán megdermed a félelemtől az éles fogak között? Ellenkezőleg: a Current Biologyban megjelent friss tanulmány szerint a kicsiket megnyugtatja, ha felemelik őket.
Történt, hogy egy kutatónak kisbabája születetett. A babák sokat sírnak. A szülők ilyenkor mindennel megpróbálkoznak, de a leghatásosabb módszer az, ha karra veszik a babát és fel-alá sétálnak vele. Miközben a kutató a saját gyermekét ringatta, eszébe jutott, milyen sokszor látta a laboratóriumban, ahogyan az egérmama felemeli és cipeli apróságait. A kölykök ilyenkor varázsütésre mozdulatlanná váltak, ugyanúgy, mint a karba vett babák. Elképzelhető, hogy a kisegérre és a kisbabára ugyanúgy hat a szoros tartás és a hintáztató, ringató mozgás?
A kicsiket nem lehet megkérdezni, de a szívritmusuk könnyen elárulja, hogyan érzik magukat.  A kutatók 12, fél évesnél fiatalabb csecsemő szívritmusát mérték meg három helyzetben: miközben a kiságyban feküdtek, ülő anyjuk a karjában tartotta őket, illetve sétált velük. A babáknak sétálgatás közben volt a legalacsonyabb a szívritmusuk, és ekkor sírtak, kapálóztak a legkevésbé, a kiságyban viszont sokat nyugtalankodtak. Ha az anyjuk felvette őket és sétálni kezdett, 2-3 másodperc alatt elhallgattak és megnyugodtak. „Ki emel, ki emel/ringat engemet?/Kinyitnám még a szemem,/de már nem lehet…” Pontosan ugyanígy viselkedtek a kisegerek is: amint anyjuk a szájába vette őket szívritmusuk leesett, abbahagyták a sírást (a kispatkányok számunkra nem hallható ultrahangon sírnak), és mozdulatlanná váltak. Ezt a hatást váltotta ki az is, ha nem a mama, hanem a kutatók emelték fel a kicsiket a nyakbőrüknél fogva.
Senki nem számított ekkora hasonlóságra. De mi lehet a jelenség élettani háttere? Az egerekkel olyasmit is meg lehet tenni, amit az emberekkel nem… Kiderült, hogy az anya sokkal hosszabb idő alatt viszi be a fészekbe azokat a kicsiket, amik képtelenek összegömbölyödni vagy folyamatosan kapálóznak a kutatók által beadott különböző szerek miatt. Bizonyos agyi területek eltávolításával az is kiderült, hogy az összegömbölyödés kiváltásáért a testtartás és egyensúly szabályozásában szerepet játszó kisagy kérge felelős.
Nagyon fontos, hogy veszély esetén az anya minél könnyebben menthesse kicsinyeit. Olyannyira fontos, hogy úgy látszik, már az evolúció kezdetén kialakult az emlősök újszülöttjeiben az a reflex, hogyha szorosan megragadják és hintáztatják őket, akkor összegömbölyödnek, elhallgatnak és mozdulatlanná válnak. De az idegrendszeri mechanizmusok vizsgálata abban is segíthet, hogy hamarabb észrevehessük majd a fejlődési rendellenességeket, például az autizmust, ami gyakran társul szokatlan testtartással.

Esposito et al., 2013, Current Biology

Napóleon-effektus

Nem mindig a nagyfiú a nyerő – az elevenszülő fogaspontyok ebben nagyon hasonlítanak Napóleonra. A zseniális hadvezér ugyan csak a legenda szerint volt kistermetű, 170 cm-es magasságával átlagosnak számított saját korában, de arról nincs vita, hogy sajátos személyiségének köszönhette hadi sikereit.  Ha két fogasponty (Xiphophorus birchmanni) háborúzni kezd – no nem Európa, csak egy tubifex felett -, akkor a személyiségük, nem pedig a méretük alapján dől el, hogy kié lesz a falat. Az agresszívabb, és nem a nagyobb hal nyer, ami arra utal, hogy a szűkös táplálékviszonyok között fontosabb a túléléshez a megfelelő személyiség, mint a nagy méret.
Furcsának tűnhet személyiségről beszélni egy kis hal esetében, pedig ma már ez teljesen szokványos kutatói körökben. Ahogyan egy embert jellemez valamiféle viselkedésmintázat, ugyanúgy egy állati egyedet is, legfeljebb ez a mintázat kevésbé változatos. Ellentétben például a lelkiismeretességgel, amelynek kezdetleges formája csak néhány fajnál mutatható ki, a félénkség-merészség és az agresszió az állatoknál is általánosan elterjedt személyiségvonás.
A fogaspontyok között is akadnak agresszív egyedek, amelyek folyton inzultálják társaikat. Ha egy kicsi, ám harcos természetű hal kerül szembe egy nagy, de nem agresszív fajtársával, akkor a kicsi nyer. A kutatók úgy figyeltek fel a jelenségre, hogy párosával egy üres akváriumba helyezték a halakat, és egy kis táplálékot szórtak közéjük. Az is kiderült, hogy a nőstények jóval ritkábban támadják meg vetélytársukat, vagyis békésebbek.
Az ökológusok sokáig úgy vélték, hogy az egyedek rátermettsége, vagyis az, hogy mennyi leszármazottjuk lesz később, elsősorban a kondíciójuktól függ. A viselkedésről feltételezték, hogy azt az állat mindig az adott körülményekhez igazítja. A mostanihoz hasonló kutatások – és egyre több van belőlük – viszont azt mutatják, hogy az állatok nem mindig viselkednek optimálisan, mert a genetikai és környezeti tényezők együtthatásával kialakuló személyiségük korlátok közé szorítja őket. Vagyis egy hal, ha jámbornak született, akkor sem tudja megvédeni a táplálékát, ha jobb kondiban van, mint az ellenfele. A méret persze számít, de úgy tűnik, az nőhet nagyra és hízhat kövérre, aki kellően agresszív ahhoz, hogy dominánssá váljon a csoportjában, és így megkaparintsa az erőforrásokat. Ha kevés a táplálék, az agresszívabb hal marad életben, ő szaporodhat, és mivel a személyiségvonások részben öröklődnek, a populációban egyre több lesz az harcias egyed. Az akváriumokban viszont szerencsére bőséges a tápellátás, úgyhogy attól nem kell tartanunk, hogy kedvenc fogaspontyaink velünk is kötözködni kezdenének.

Wilson et al., 2013, Behavioral Ecology and Sociobiology