A kölyökgyilkosság evolúciója

Azt a típusú kölyökgyilkosságot, amikor egy emlőscsoport élére kerülő hím megöli az ott lévő kölyköket, sokáig beteges viselkedésnek tekintették a kutatók. Az 1970-es évek közepén merült fel először, hogy a hímnek valójában komoly szaporodási előnye származik abból, ha az utód nélkül maradt nőstények újra fogamzóképesek lesznek, és ő termékenyítheti meg őket. Azóta több száz fajnál figyeltek meg hasonló viselkedést, közéjük tartoznak az egerek, oroszlánok, medvék, vízilovak, lovak, csimpánzok és gorillák. Némelyiknél kifejezetten elterjedt: minden második medvepávián-kölyköt egy felnőtt hím öl meg. A fajok rokonságát elemezve kiderült, hogy a viselkedés a 160 millió éves emlősevolúció során többször és egymástól függetlenül jelent meg, olyan fajokban, amelyeknek közös jellegzetességeik vannak. Az egyik az, hogy nőstényeik az év bármelyik szakaszában szülhetnek. Az évente csak meghatározott időszakban ivarzó nőstényeknél semmi értelme a mészárlásnak, hiszen utána úgyis meg kell várni az ivarzási időszakot.
További közös jellegzetesség, hogy a faj olyan csoportokban él, ahol a szaporodás csak kevés számú hím előjoga. Ilyen esetekben azoknak a hímeknek lesz a legtöbb leszármazottjuk, amelyek képesek hatalmat szerezni egy soknőstényes csoportban.
A hatalomnak természetesen ára is van. A hímnek sietnie kell, hiszen egy rátermettebb bármikor letaszítja a trónjáról. Mivel a nőstények nagyjából mást sem csinálnak, mint kölyköt nevelnek, az új háremúrnak csak akkor van esélye saját utódokra, ha előbb likvidálja más apa kölykét. A leendő anyák természetesen megpróbálnak védekezni a gyilkosságok ellen. Ennek leghatékonyabb módja az, hogy minél több hímmel párosodnak – kisebb az esély arra, hogy a hím öljön, ha a kölyök akár az övé is lehet.