Újabb verzió a kutyák eredetére

Szabadon élő kutyák örökítőanyagának elemzése alapján első háziállatunk őshazája Közép-Ázsia, pontosabban India vagy Nepál. A vizsgálat pikantériáját az adja, hogy ez volt eddig nagyjából az egyetlen régió Eurázsiában, amint még nem hoztak hírbe a kutya háziasításával kapcsolatban. A korábbi genetikai vizsgálatok szerint őshaza lehetett Európa, Közel-Kelet, Szibéria és Kína is.

A legrégibb, biztosan kutyaként azonosítható régészeti leletek tizenötezer évesek, Nyugat-Európából és Szibériából származnak. A genetikai elemzések viszont annyiféle eredményt adnak, ahány megközelítést alkalmaznak. A DNS ̶ anyagi okok és kapcsolati háló mentén ̶ begyűjthető élő állatokból, fosszíliákból, különböző területekről, elemezhető a teljes genom, csak bizonyos részei, esetleg kizárólag az apától örökölhető Y kromoszóma vagy az anyától származó mitokondrális DNS. Minden kutatói döntés és lehetőség befolyásolja az eredményt. Emiatt az utóbbi két évtizedben számos lehetőség felmerült a kutyák eredetével kapcsolatban, és még messze vagyunk attól, hogy megegyezés szülessen a kérdésben.

Az új vizsgálat előnye a korábbiakkal szemben az, hogy 5392 alanya között 549 falusi, gazdátlan, szaporodásában nem korlátozott eb is szerepelt 38 országból. Így lehetőség nyílt egy, a kutyás eredetvizsgálatokban eddig nem alkalmazott módszerre, amely génváltozatok együttes vagy független öröklődéséből következtet a populáció korára. Ez a módszer fajtatiszta kutyáknál nem alkalmazható, mert a genetikai elszigeteltség és a beltenyésztés erősen befolyásolja a génváltozatok kapcsolt öröklődését.

A fészkelésre is hat a fényszennyezés*

A fehér fényű utcai lámpák alatt fészkelő énekesmadaraknak magas a stresszhormon (kortikoszteron) szintjük. A magasabb stresszhormon szint miatt nagyobb az esélye, hogy a madarak idő előtt elhagyják a fészküket, benne a tojásokkal vagy fiókákkal. De a lámpafény színének megváltoztatásával ez a hatás csökkenthető: kísérleti célból felállított vörös és zöld fényű lámpák körül fészkelő széncinegék vérplazmájának kortikoszteron szintje hasonló a sötétben fészkelőkéhez. A vizsgálatot vezető holland kutatók szerint nem csak a madarak, hanem az emberek miatt is érdemes vizsgálni az utcai lámpák fényének élettani hatásait. A kék fény például gátolja a biológiai óránkat szabályozó melatonin termelődését. Nappal jó hatású a hangulatunkra, fokozza a figyelmet, az éjszakai fény viszont egészségi problémákhoz vezethet.

A fényszennyezés egyre nagyobb probléma az élővilág számára. Az éjszakai sötétséget, amihez az élőlények évmilliók során alkalmazkodtak, egyre több helyen felváltja az éjszakai mesterséges fény. Egyre több a bizonyíték arra, hogy az éjszakai fények megzavarják az állatok biológiai óráját, megváltoztatják a viselkedését, csökkenti a populációk egyedszámát. Ehhez még arra sincs szükség, hogy a városban lakjanak. Frissen kikelt teknősök a szárazföld felé veszik az irányt, ahelyett, hogy a tengerhez sietnének; a rovarok rövid életidejükből rengeteg időt töltenek azzal, hogy lámpák körül keringenek; az énekesmadarak hamarabb kezdenek énekelni; a vándormadarak eltévednek.


* Ez a poszt felkérésre készült, mivel 2015 a fény éve

Virtuális kerítés bölényeknek

Az európai bölények csordáját nem egyetlen egyed vezeti, hanem több felnőtt nőstény.
Európa ma élő, legnagyobb testű szárazföldi emlősének testhossza elérheti és a 3,5 métert, tömege az egy tonnát. Vadászata Mátyás király korában gyakori esemény volt, de mára a vadon élő állomány teljesen kipusztult. Lengyelországban, Ukrajnában, Romániában és még néhány országban visszatelepített állományai élnek, de sokan aggódnak, hogy a nagy testű növényevők tönkreteszik az élőhelyüket. Ezért is fontos megismerni, mikor és merre mozognak. Kutatók egy francia csorda 43 egyedére GPS készülékeket erősítettek, amivel naponta négy órán át követték az állatok mozgását. Az eredmények szerint a csapatot több példány is mozgásra bírhatja, elegendő, ha 20 lépést megtesz megállás, legelés nélkül. Nem meglepő módon akkor a legnagyobb az esélye arra, hogy a többiek követik, ha épp felé néznek. Leggyakrabban a felnőtt tehenek indultak útnak, valószínűleg azért, mert a vemhesség és szoptatás miatt nekik van szükségük a legjobb minőségű táplálékra. A kutatók ezért azt javasolják a természetvédelmi szakembereknek, hogy ha szeretnék kontrollálni az állatok mozgását, akkor tegyenek a legelfogadottabb vezetőkre GPS nyakörvet, és ha rossz irányba mennek, térítsék el őket enyhe elektromos áramütésekkel.


A csimpánzok személyisége kiolvasható az agyuk anatómiájából

Mutasd meg az agyad, megmondom, ki vagy. Amerikai és dán kutatók 107 csimpánz agyát vizsgálták meg mágneses rezonancia képalkotó eljárással (MRI), emellett a személyiségüket is feltérképezték egy 41 kérdésből álló kérdőívvel. A nyitottabb (kíváncsibb) és extravertáltabb (magabiztosabb) csimpánzok elülső cinguláris agykérge nagyobb térfogatúnak bizonyult mindkét agyféltekében. A dominánsabb, illetve reaktívabb állatok agya a prefrontális kéregben mutatott eltéréseket. Ezek az agyterületek tehát valószínűleg fontos szerepet játszanak a személyiségjegyek kialakulásában.

Az agy szkennelését rutin állatorvosi vizsgálatokkal kötötték össze. A kérdőíveket az állatokat jól ismerő gondozók töltötték ki. Egy-egy viselkedési elemről kellett megítélniük, hogy mennyire jellemző az adott egyedre. A kérdőív összesen öt személyiségjegyet értékelt: extraverzió, nyitottság, együttműködés (barátságosság), dominancia és reaktivitás. Az emberek személyisége is öt dimenzió mentén írható le, de a dominancia helyett neuroticitásról (szorongásról), reaktivitás helyett pedig lelkiismeretességről (komolyságról, alaposságról) beszélnek a kutatók. Az már korábban is ismert volt, hogy a két faj személyiségstruktúrája hasonló, de az ennek hátterében álló neuroanatómiai jellegzetességeket most mérték fel először emberszabású majmokban.



Varjak reakciói fajtársaik tetemére

A madárijesztők egyik fajtája az elriasztani kívánt állatfaj egy elhullott példányát teszi közszemlére. Innen ered a „Láttam én már karón varjút” mondás, ami annyit tesz, hogy nem ijedek meg a fenyegetéstől. A varjak azonban tényleg megijednek ̶ a népi tapasztalatok szerint elkerülik azt a területet, ahol fajtársuk teteme hever. Amerikai kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a ragadozók elkerülésére is alkalmas-e a módszer. A rövid válasz: igen. Varjútetem jelenlétében szabadon élő rövidcsőrű varjak, ahogy várható volt nem, vagy jóval később közelítették meg a kihelyezett élelmet, és megtámadták az idegen embereket, illetve a kutatók által kihelyezett kitömött rőtfarkú ölyvet is. Az elpusztult fajtárs tehát erős vészjel a varjak számára. Ugyanakkor egy másik fajú tetem nem riasztja meg őket: egy szintén városi, tehát jól ismert madár, a szirti galamb teteme nem váltott ki a varjakból reakciókat. Érdekes aspektusa a vizsgálatnak, hogy a varjak személy szerint megjegyezték, és legalább hat hétig emlékeztek rá, hogy kit láttak a halott fajtársuk mellett. Nem véletlenül írja Fekete István a Lutrában: „Ha Miklós, a vadász fényes csövű puskájával felkéretőzik valamelyik kocsira, messzire elkerülik [a varjak] a kocsit”. A szerzők azt is megjegyzik, hogy érdemes a varjútetemeket eltávolító embereknek álcázniuk magukat, különösen városi környezetben, ahol a varjak agresszívabbak lehetnek.